Idei történetek

Andris eléggé szeret a Piklerbe járni, remélem ezt még sokáig elmondhatja magáról, mármint, hogy a pikler bölcsibe jár, mert ezt is egy olyan közalapítvány működteti, ami megszűnik/átalakul/bekebeleződik. Azért reméljük, hogy a bölcsi részen marad minden a régi, sajnos a csecsemőotthon megszűnik, az ott élő tizenvalahány kisgyerek megy nevelőszülőkhöz, de most nem vinném el ebbe az irányba a történetet, mert ez túl szomorú lenne. Sajnos a watchful waiting fülgyógyítás csak az egyik fülét gyógyította meg, a másikra antibiotikumot kap, a héten nem megy bölcsibe, viszont bőszen élvezi szüleim vendégszeretetét. Reggelente bevágjuk magunkat az autóba, Laci elindul a villamos felé, mi meg robogunk keszire, Blanka dalokat fütyültet, aztán mümmögtet, végül énekeltet velem, miközben Andris furulyázik és időnként rámkiabál, hogy most már elég volt. Azért megy a reggeli szokásos "nemakarokovibamenni" sorocska is, és amikor Andris már rég a második reggelijét fogyasztja a Papáéknál, akkor Banyi éppen a lábamat szorongatja, majd néhány perc múlva szomorúan néz az ablakból, mikor elindulok a Mackóvár ovi elől.
Még nagyon az elején vagyunk az ovizásnak, és inkább csak annyit mondanék, hogy semmi különös nincsen, minden így normális, ahogy van, bár engem már kezd kikészíteni, hogy szeptember óta csak két olyan nap volt, hogy nem sírva, logó orral hagytam ott Banyit valamelyik oviban, de most már kitartok (mi mást tehetnék?), vannak bíztató jelek. Meglepően korán beérek, ha nincs bölcsi, akkor akár már 9-kor bent tudok lenni.
Vasárnap igazi próbatétel elé állítottuk a teljes családot, merthogy kitaláltam, hogy ilyen szép időben igazán vicces lenne felbuszozni a várba és mondjuk a hadtörténeti múzeum környékén sétálni és randalírozni egyet. Az indulás bárhova elég problémás, mert 4 főből legalább egy hisztiben tör ki, amiért menni kell és nem lehet már tovább játszani, egy újabb fő útközben (de az elején) borul ki, hogy éhes/szomjas/fáradt. Felváltva vállalják a szerepeket, de Banyi az aktívabb ebből a szempontból. Andris most a fülgyuszival+antibiotikumos kezeléssel megspékelve azért igyekezett vállalni a "fáradt vagyok, vegyél fel apa" balhéból. De alapvetően nagyon jól érezték magukat az ágyúkon mászkálva, galambokat kergetve meg a várfalról kifelé nézelődve. Pogácsa reményében be is mentünk a hadtörténeti múzeumba, de a büfében csak sülőben lévő fokhagymás sülthús nyomai érződtek, pogácsa nem volt, készséges büfés sem. (Vicces, hogy a helyszín mennyire meghatározza, hogy egy sülthúst illatnak vagy szagnak fog fel az ember.) Egy-egy Balaton szelet után nekivágtunk a földszinti termeknek. A legjobb az volt, hogy az egyik teremben meg lehet fogni valódi régi puskákat és egy pisztolyt. Kevésbé jó volt, hogy ez a párbeszéd ismétlődött minden teremben: "Ez mi?" "Katona" "Ez mi?" "Fegyver" Persze ez csak a mi hadiműveltségünk hiányát bizonyítja. Ide felkészülten kell jönni, mert a teremőr néni megmondja, hogy az egy szablya kisfiam, te meg csak állsz és nézed, hogy ezt te nem így képzelted. Mármint a szablyát. A legkevésbé pedig a riasztórendszer beállításai tetszettek, mivel háromszor sikerült megszólaltatni különböző helyeken a riasztót, és ebből kettőt az én pici (tényleg pici) hátizsákom csinált. Amikor Andris a lovagi páncélt akarta megfogdosni akkor teljesen jogosan szólalt meg a riasztó, és szegény Andris jól be is tojt tőle.
Fotókat nem csináltunk, vasárnapra a Müpás Cifra Palota programot terveztük be. Vigyek fényképezőgépet!