Buszozunk

A múltkor utaztunk a buszon. A játszótérig egy megállóra fel szoktam szállni ha jön a busz, hogy banyika ne fáradjon el már odafele, na és ez így nézett ki: fél kézzel a babakocsit fogom, másik kezemmel banyikát, miközben billentem fel a kocsit a buszra (bár alacsonypadlós, de a járda még alacsonyabb), közben nézem, hogy banyika is fellépjen ügyesen, ne essen be a busz alá. Mikor fent vagyunk a dackorszakos banyika elszalad tőlem rögtön 3 méterre, legalább megkapaszkodik, de rám se néz. Én, mivel csak egy megállót megyünk, rögtön befordítom a kocsit leszálláshoz, közben szemmel tartom banyikát. Amikor jön a megálló, szólok neki, hogy leszállunk, mondja persze hogy "nem", de közben páran közénk kerülnek, mert készülnek leszállni. Én kicsit ideges leszek, nem látom, hogy fogunk lejutni a buszról, de szerencsére banyika is megijed, odajön, mondom neki, hogy azért szállunk le, mert itt a játszótér, na akkor okés neki is, és lenne is aki lesegítené a buszról banyit, de ő persze mostanra anyás, és nem mozdul. Szóval ott állunk, az ajtó nyitva, körülöttünk a leszállni akarók, az ajtó előtt ugrásra készen a felszállók, banyika földbe gyökerezett mellettem, melegszik a helyzet. Gyorsan megfogom a kezét, lerakom a járdára, visszalépek a kocsi mögé, és egyedül leemelem a buszról, kis segítség persze jön hátulról, de nem a kocsit fogják, a fenekemnél lök meg valaki, nem baj, a lényeg, hogy lent vagyunk. Lent nagy levegő, huh. Banyika valamit sutyorog a bajsza alatt, lehajolok: "Anya, vigyéééél!" - suttogja, két ujja a szájában. Inkább nem folytatom, mindenesetre egy jó kis játszóterezés után még haza is jutottunk valahogy, bár az is úgy indult: "NEM akarok hazamenni!"